Apálykor, érdekes madár a távolban.
Szingapúrnak VAN másik arca, vannak olyan emberek, akik fontosnak tartják a művészetet, a kultúrát, a jó beszélgetéseket. Nem tudom, hány ilyen hely lehet, de egy ez:
Egy pici galéria Little India szélén, tuti vegetáriánus étteremmel a földszinten, mellette galéria, felül előadóhelyiség. Megidézi a magyar romkocsmák hangulatát. Tegnap itt voltunk, ugyanis a művész barátaink itt beszéltek munkásságukról. Így:
http://www.post-museum.org/dorkbot/index.html
A négy elaőadó közül egészen közeli barátaink Luis és Anne-Marie. Igazából talán azt is állíthatjuk, hogy egyetlen barátaink még egy másik házaspárral egyetemben.
Itt Luis:
Itt meg Anne-Marie:
Művészekről művészfotók. Mégsem akartam belevakuzni a szemükbe.
Szóval mindketten gamedesign-ban utaznak, vagyis számítógépes játékok megtervezésével foglalkoznak. Én azt hittem, ilyen elvetemült kocsiüldözős meg lövöldözős játékokat csinálnak, de nem, mindenféle elvont grafikákat a tér meg az idő megjelenítésére, és tök érdekes volt az egész. És jó volt, hogy csak olyan emberek voltak ott, akiket ez érdekel, nem a lövöldözés meg a kocsiüldözés. És mitöbb, voltak helyiek is, ami számomra elégtételt jelentett. Nem lehet, hogy itt mindenkit csak a vásárlás meg a számítógépezés érdekeljen... ööö... vagyis... szóval, na.
Tegnap nagy buli volt nálunk, ahol és amikor is megemlítettem, hogy írom-írjuk ezt a blogot. Azt is hozzátettem, hogy be kell látnom, ennek a blognak az írása leginkbb az én kultúrsokkom könnyítését szolgája majd, leginkább negatív élményekkel lesz tele.
Hogy miért van kultúrsokkom, azt nem nagyon tudom megmagyarázni. Azt azért elég gyenge kifogásnak tartom, hogy "mert minden olyan más". Ez persze igaz, de mindig mindenhol más, és ez benne a jó. Mármint azoknak, akik tudnak alkalmazkodni.
Nem igaz, hogy Szingapúrban élni rossz. Ha Magyarországgal vetjük össze, sokkal magasabb életszínvonalon tudunk itt élni, nagy általánosságban. Mert mondjuk, olyan lakásra nem telik, ahol a fürdőszoba rendelkezik zuhanyzótálcával, a konyha meg sütővel, mert az átlag szingapúri otthonokban ez a kettő (számunkra nagyon is "alap") általában nincs. Megtehetnénk, hogy minden pénzünket egy ilyen "luxus" lakásra költjük, pláne mert ezzel már medence is járna, de mi inkább utazunk. És ahol lakunk, az így is tökéletes zuhanyzótálca és sütő nélkül is. Erről tegnap az egyébként luxusban tengődő barátaink is megerősítettek.
Szóval magasabb az életszínvonal, sok a technikai kütyü, és mindig meleg van. Engem személy szerint a felhők elképesztő formái ejtenek ámulatba minden nap. Nagyon jókat lehet olcsón enni, és reggelente éktelen madárnótára ébredünk. A dzsungel kb 100 méterre van, a tenger pedig 500.
Egyelőre képtelen vagyok rájönni, hogy működik ez a képbeszúrás)
Ezen a képen tehát látszik a felhő, meg a tenger is, igaz csak egy nagyon picit de akkor is ott van a nagy ház mögött. És mi ez a nagy házat látjuk a folyosónkról...
És akkor a kézivezérlésről. Kund hívja így azt a fajta boltos személyzetet, aki nagyon kedves és segítőkész, csak épp nem egészen jól képzett. Most minden rosszindulat nélkül. Szóval, ami Szingapúrban nehéz, az mind az itteni lakosokhoz kötődik. Hozzáteszem, biztos nekik is ugyanilyen nehézséget okoz egy zsémbes fehér nő, aki számukra érthetetlenül nem olyan hálás, ha pl felhívják a figyelmét a buszon lévő lépcső veszélyeire... Itt valójában az emberek nagyon elkényeztettetek, hiszen mindig mindent megmondanak nekik (fogózkodjanak, mert kanyarodik a metró, stb). Ezért aztán amit jól tudnak, abban ügyesek, és gyorsak, de elég egy kérdés vagy kérés és a folyamat szétesik. Pl én nagyon nem szeretem, hogy minden egyes péksüteményt külön zacskóba raknak, pláne, ha ugyanolyanból kérek többet. Az átlag szingapúri, ha nem kap midegyikhez külön nájlont, felháborodik. A pékségekben külön erre specializálódott hölgyek rakják nagyon gyorsan a kért sütiket külön-külön. Ha viszont én azt mondom, hogy elég lesz egy zacskó, nem értik. Többször gondoltam már azt, hogy jobb lenne, ha nem szólnék egy szót sem, sokkal gyorsabban végeznénk, de persze a minimális környezettudatosságom nem engedi, hogy visszakozzak.
Tegnap a kézi vezérlés (most egy szó vagy kettő?) egy nagyon szép példáját tapasztalhattam meg. Én jól szórakoztam (és nem vesztettem el a türelmemet, ami meglepő), a következő történt:
A Vivo Cityben sétálgattam (nagy bevásárlóközpont a Harbourfront megállónál, ha valaki errejárna) (mégiscsak informatív blogot írok), amikor is ráakadtam egy DVD boltra, és betértem. Kb egy pillanat múlva a következőn akadt meg a szemem:
Hát természetesen nem állhattam meg, hogy kedvenc magyar filmemet kínai felirattal ne vásároljam meg! Ugyanott sikerült szert tennem az Apám nevében c, régóta keresett filmre, valamint a Jó reggelt Vietnam c gyerekkori kedvencre. Látható ebből, hogy a boltban több különlegességet is árultak. Ezen felbátorodva, gondoltam, mgkérdezem, van-e esetleg Asterix is, mert azt is szívesen bevinném a suliba megmutatni. Odamegyek a kasszához, a kedves későtinédzser kiszolgálók éppen reggeliznek. Kérdezem: nincs véletlenül Asterix-film? Kedves későtinédzser értetlenül néz. Mondom, az a francia... Ja, francia? Akkor nincs. Mondja a későtinédzser.
Gondolom magamban, hát ez igen érdekes, magyar filmjük van, francia meg nincs? Odalépek megint. Mondom, kezemben a Csakszex-szel: magyar filmjük van esetleg? Későtinédzser (angolul): Magyarország? Az filmcím?
Erre én: Megnézné a számítógépben, hogy van-e Asterix?
Mit ad Isten. Volt. Épp csak franciául, kínai felirattal, én meg egyikben sem vagyok erős. És nem haragszom én a kedves későtinédzserre, nyílván éhbérért feláldozza a szombat délelőttjét. És végülis meg is találtuk, amit kerestem, nem?
Szingapúr a múlt héten ünnepelte 44. születésnapját. És itt az ünneplést nagyon komolyan veszik.
Már hetekkel előte gyakoroltak. A repteret lezárták, és minden gép egy órával később indult az egyik szombaton. Késő délutánonként szuperszónikus gépek húztak el az ország felett, hatalmas zajjal, majd megjelent egy helikopter a nemzeti zászlóval:
z ablakokban megjelentek a zászlók kilógatva. Mindenhol.
s mindez hetekkel az ünnep előtt. Lehet, hogy a mi augusztus 20-ánk már annyira bejáratott, hogy gyakorolni sem kell? Igaz, nekünk nem a 44....
Magán, az ünnep napján sajnos nem voltunk itthon, inkább elmenekültünk Borneóra.
Szóval, ha van népnemzeti érzés, az itt tetőfokára hág. Az újságokban (vagyis abban az egyben, ami angolul van...) félméteres képek jelentek meg az ünnepi hangulatról, résztvevők nyilatkoztak, hogy milyen felemelő érzés egy ilyen csodálatos nemzetnek a tagja lenni.
Az ünnepség mindenféle látványossága mellett ami számomra érthetetlen volt, az a Nemzeti Dal (?) elmondása volt, 8 óra 22 perckor (este). Olyasmi lehet ez, mint a mi Szózatunk. A nép megállt egy pillanatra, és mindenki szívéretett kézzel szavalta a következőket (gondolom, ki-ki a saját nyelvén):
We, the citizens of Singapore Mi, Szingapúr polgárai,
Pledge ourselves as one united people, vállaljuk, hogy egy egyesült népként,
regardless of race, language or religion, rasszra, nyelvre és vallásra való tekintet
to build a democratic society, nélkül demokratiukus társadalmat építünk,
based on justice and equality, ami igazságon és egyenlőségen alapul,
so as to achieve happiness, prosperity and hogy boldogságot, jólétet és fejlődést érjünk
progress for our nation. el a nemzetünk számára.
Malay original
Eljött a nap, hogy élményeinket külön rendbe szedve tálaljuk. Kicsit még tartok a személyes bejegyzésektől, de lehet, hogy egy idő után majd családtagok, barátok nevei-lépei is felkerülnek. Elsődlegesen azoban az a cél, hogy segítsünk azoknak, akik Szingapúrba látogatnának, felvilágosítást adjunk, ilyesmi. Azoknak meg, akik nem jönnének ilyen messze, azoknak csak kellemes olvasást kívánunk szolgáltatni. Ja, és elvileg angolra is lefordítjuk...majd...
agyarázat a blog címére: antikváriumból vettük Joseph Conrad: Almayer légvára című, Borneón játszódó könyvét. A lapok között találtunk egy fecnit, amin ez áll: Gőzpingvin 452 5151... meg még több szám...)
